2015. augusztus 25., kedd

Go Back to Sleep!

Sziasztok!
Reméljük, azért még vagytok egy páran kik annyira várjátok az új részt, mint mi ketten Sophieval. De sajnos most nem azzal érkeztünk. Hanem egyfajta rossz hírrel, mondhatni. Ugyanis gondolkodtunk, és itt volt előttünk az egész nyár, - mely eléggé mozgalmasra sikeredett mindkettőnk számára - és mégse tartottuk be az ígéretünk, mely arról szól hogy, most már tényleg jönni fognak normális tempóba a részek.
Szóval, amire kiszeretnék itt lyukadni az az hogy a blogot nem zárjuk be, csak plusz egy -két hónap szünetet szeretnénk kérni minimum, míg megírunk előre pár részt.
Bár igaz hogy pont most fognak jönni míg csak az izgalmak, amiket ígértünk, és a szálak csak kuszálódni fognak, de reméljük képesek lesztek kivárni a dolgokat, és velünk együtt izgulni hogy mi lesz az Argent -testvérek sorsa!

Sophie & Xavier

2015. május 29., péntek

5

Sziasztok!
Nem is tudom mit mondjak. Az utóbbi rész óta egy újabb hónap telt el, és mi fejezet nélkül hagytunk titeket - ami itt van, remélem tudjuk majd kárpótolni a jelen lévő olvasóinkat. Az én részemről csak annyit szerettem volna, hogy teljesen végig vezettünk mindent, és mostantól a nyár kezdetével aktívak lenni. De nem ígérhetünk sajnos semmit.
Xavier
_______________________________________________________________________

SWEET DREAMS



Adison kecses lépései visszhangoznak a hatalmas, üres raktárépületben. Néhol omladozó, poros oszlopok tartják a régi épület mennyezetét, ezeket kerülgeti a lány, miközben felméri a terepet. Az épület ablakain rengeteg helyen virít az eladó szó telefonszámmal, de Adison úgy gondolta, felesleges pénzt költeni valamire, ami senkinek sem kéne. Már maga előtt látja, hová akasztaná az Allisonról készült képeit, a tér melyik pontjára helyezné el az ágyat, amelyet még be kell szereznie, illetve az asztalát. Válláról lógó táskájában ott lapul laptopja, és egy mappában az otthonról hozott jegyzetei és képei.
Hűvös van, de egyetlen jelét sem mutatja, hogy fázna. Kizárja minden esedékes érzését, és egyedül arra koncentrál, hogy minél hamarabb berendezze a terepet, hogy fogadhassa Őt. Adisont lenyűgözte a Nogitsune hidegsége, azóta egy percig sem hagyja nyugodni a gondolat, hogy néhány nap múlva a tinédzserbőrbe bújt Gonosz be fog lépni a hatalmas vasajtón, hogy együtt véglegesítsék a tervüket és annak összes mozzanatát.
Már oly’ sok éve tervezte ezt a napot, ezt a pillanatot. S most itt van, megkaparintotta, hamarosan pedig Allison szívét fogja megkaparintani. A lányét, ki minden jót megkapott az élettől, s csak egy kőszikla maradt a helyén, semmi más. Csak egy, egyszerű márványoszlop, a nevével, s a földbe gyökerezett testével. Soha nem gondolta volna, hogy a bosszú lehet egyszerre ilyen mámorító, és édes.
****
A világosságot, a boldogságot, a békét a sötétség kerítette hatalmába, s Beacon Hillsben is leszállt az éjszaka. Senki sem sejti, mi történhet ebben a percben, senki se tudja elképzelni, milyen gonosz erők szövetkeznek ellenük, a város és Scott falkája ellen. Két hatalmas erő egyesül, s lesz egy, egy felejthetetlen csatában, hol csak egy embert szeretnének holtan.
Allison Argentet.
Az eső hangosan csapkodja az épület ablakait, de ő csak ül ott nyugalomban, a hideg sötétséggel körülvéve, s arra vár, hogy a vasajtóban a kilincs lenyomódjon és belépjen rajta a báránybőrbe bújt farkas. Adison csak vár egy poros matracon s a sötétség mélységébe tekint. Kezében egy jéghideg pengét forgat, s néha pedig az élén végig húzza ujjait, mostani vörös tincsei leomlanak vállán, keretezve hófehér arcát és sötét szemeit, testét szokásának hívően fekete ruhadarabok és annak kiegészítői takarják, pont, mint lelkét. 
S ekkor a hideg végig áramlik a szobán, s megcsapja a lány földön ülő testét is, egy hirtelen mozdulattal kiegyenesedik, és a pengét maga elé tartja, mint védekező eszköz. Igaz, hogy alkut kötöttek, egy egyességet melyből mindketten egyformán jöhetnek ki, mégsem bízik a kétezer éves szörnyetegben.
- Berilo Rojo - kacag fel a háta mögött egy mély, rideg hang –, hát ennyire nem bízol bennem? - A lány gyorsan megpördül tengelye körül, és farkasszemet néz Stilesszal a sötétségben, ahol egymás alakjai éppen, hogy csak kivehetők. Csak nézik egymást, s Adison egy pillanatra el is felejti maga elé tartani pengéjét, leengedi karját, lehull a páncélja. Ha a Nogitsune már meg szerette volna ölni őt, már rég halott lenne, csak egy másodperc kellett volna a szörnyetegnek, és a vörös hajú démon már a padlón kötött volna ki, levegőért harcolva. – Azt hittem, hogy a társam vagy – biggyeszti le alsó ajkát a szörnyeteg, majd gyermeki szenvedéllyel játssza el, ahogy egy szúrást érez azon a fagyos lyukon, ahol a lelkéhez tartozó szívének kéne dobognia. Megtévesztő dolog ez, hiszen Stiles szíve majd kiugrik a torkán, miközben a Nogitsune szíve már több ezer éve egyetlen mozdulatot sem tett. A lány pedig csak nézi, ahogy az előtt álló pszichopata megszégyenít egy tízévest, s savanyú mosoly ül ki az arcára. Karba tette kézzel várja, hogy vége legyen a drámának, és végre megölhesse testvérét.
- Szóval – kezdett bele Stiles árnyéka – miért pont a kis vörösbegyet kell elterelnem? - kérdezi a fiú, majd lehuppan a poros matraca, Adison pedig unottan forgatja meg szemeit, majd lehuppan „Stiles” mellé. A lány kezében már nem volt egyetlen egy penge se, amit furának tartott, hisz mindenkivel megtartotta a két lépés távolságot. Most meg? Itt ül mellette egy kétezer éves démon, s érzi, ahogy tincseit birizgálja a lehelete. 
- Lydia Martin Allison legjobb barátnője – kezdd bele a monológba a vörös hajú démon, apró hangsúllyal, mintha már eddig is egyértelmű lett volna. –, így, ha képesek vagyunk Lydiát teljesen elkülöníteni a társaitól, akkor ők természetesen a lány segítségére fognak sietni, élükön… 
- Allisonnal – szakítja félbe a Nogitsune őt. Mintha csak a gondolataiban matatna - gondolja magában a lány, majd a mellette ülő teremtményre tekint, aki maga elé mered egy ideig. Alig látják egymást, egymás vonásait a sötétben, a fiú mégis érzi a lány szikrázó tekintetét magán – Én pedig, ha megszerzem az utolsó kést - néhány lélegzetvételnyi, rövid szünetet tart -, akkor az Onik az én irányításom alá kerülnek, és teljesen ki tudjuk iktatni a lányt. - Gonosz mosolyt villant Stiles hasonmása, Adison lélegzete pedig elakad egy pillanatra, de csak annyira, hogy ne tűnjön fel. 
Nem látják egymást, csupán csak a körvonalukat voltak képesek kiméri egymásból, mégis az a közelség, amely ekkor keletkezik köztük, teljesen más. 
Ez a közelség az, amitől még Adison is megrémül egy pillanatra. Képtelen elhinni, hogy néhány nap múltán már fegyver nélkül ül egy tinédzser testben megbúvó ősi szellem mellett. A köztük kötődött végtelen bizalomtól még Adison Calaverából is előbújik az érzelem, amiről soha sem gondolta, hogy előbújhat. Ez pedig a félelem. 

2015. április 19., vasárnap

4

Sziasztok!
Megérkeztünk a negyedik fejezetünkkel, amely egy kicsit nyugodtabb hangulatú. Szerettünk volna egy kis kitérőt tenni Scott és Allison kapcsolatára, mielőtt megérkeznénk az izgalmasabb (és az egyik kedvenc szálunkhoz - én már shiprohamot kaptam, pedig nem is írjuk még) részekhez. 
Reméljük tetszik majd, jó olvasást! xx
Sophie & Xavier

___________________________________________________________________

Here with me


Allison el tudta engedni magát Lydia társaságában, a plázában végre feloldódott, de az agya hátsó, sötét területén még mindig ott motoszkált az álma, Stiles és minden, amin az elmúlt napokban gondolkozott. Lydiával az utca végén válnak el egy hosszú ölelés után, Lydia pedig a légy erős mondatot suttogja legjobb barátnőjének, aki erőtlenül magához szorítja az apró lányt, és úgy bólint. 
Lydia nem tudja ugyan, min ment keresztül Allison, mikor feláldozta magát és a víz alá bukott, de mivel minden percben mellette áll azóta, hogy Allison megérkezett az iskolába a legelső napján a dzsekijében, ami Lydiának annyira tetszett. Látja és tudja, mennyire erőtlen a barátnője most. Rossz neki így látni Allisont, de ennek is vége lesz, mint minden eddigi problémájuknak, hiszen ők mindent megoldanak. Stilest sikerül megmenteniük, Allison pedig túl lesz a gyenge időszakán. Erre gondol az apró vörös, miközben nézi Allison távolodó alakját. 
Allison néhány másodperc múltán sikeresen beletalál a kulcslyukba. Remegő kezének nem tud megálljt parancsolni mostanában, de igyekszik nem rágódni az egészen, ami történik vele. Bejut a lakásba, amely meglepően csendes ahhoz képest, hogy délután van. Cipője kopogása hangosnak tűnik a lakásban, ő pedig egyenesen a szobájába igyekszik, ahová benyitva ijedten összeugrik. 
- Scott? - nevet fel, mikor megvizsgálja az ágyán ülő alakot. Scott felmosolyog barátnőjére, és felpattan. Odasétál hozzá, és átölelve megcsókolja. Allison belemosolyog a csókba, olyanok, mint régen. Mielőtt ő és a szülei megtudták a vérfarkas-kilétet, mikor még felhőtlenül boldogok voltak, két átlagos, szerelmes tinédzser. 
- Terveztem valamit mára – suttogja, és összekulcsolja ujjaikat. Allison kivillanó fogakkal mosolyog, arcán mély gödröcskék keletkeznek. Ez az, amire szüksége van. Scottra a hatalmas, barna szemeivel, a tökéletes mosolyával, és a mély szerelmével. Szüksége van szeretetre, és arra, hogy szerethessen. Örül, hogy Scott programot tervezett, végre vele is lehet egy kicsit. 

A lombkoronák az égig magasodnak, ahogy Scott és Allison sétálnak az erdőben. A farkas és a vadász. A Rómeó és Júlia féle plátói szerelem egyszer s mindenkorra beteljesült. Boldogok, s úgy néz ki, hogy senki se tudja elrontani ezt a boldogságot. Kéz a kézben sétálnak a ropogós, levelekkel beterített földön. A sötét hajú fiú melegen mosolyog a háta mögött sétáló lányra. Elmondhatatlanul csodálatosnak tartja őt, teljesen tökéletes számára. Hófehér bőre, mely szinte csillog a napfényben, mogyoróbarna szemei s finoman metszett ajka. A fiú már az első napon beleszeretett a lányba. 
A patak finoman folydogáló hangja üti meg a fiú fülét. Úgy emlékszik arra a helyre, mintha csak tegnap lett volna, pedig azóta már két hosszú év telt el. Azóta, hogy megismerte a lányt és idehozta, hogy megünnepeljék a születésnapját. Ajka akarata ellenére is mosolyra húzódik, néhol kivillannak hófehér fogai is. 
- Mi az? - kérdezi Allison szintén mosolyogva. Az utóbbi időben talán őt viseli meg a legjobban ez az egész szituáció. A rémálmok és Stiles. Az egész dolog ólomként nehezedik a vállára, de próbál megbirkózni ezzel a több tonnás teherrel melyet nap, mint nap visel. Stiles a barátja. Egy nagyon jó barátja, s szeretne segíteni a fiúnak, plusz, talán mardosta is egy kicsit a bűntudat, hisz az utóbbi időben Stiles egyedül volt. Senki se figyelt rá, mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, de úgy gondolta, hogy nekik „embereknek” össze kéne tartaniuk. Szeretett volna és még most is nagyon szeretne segíteni a fiúnak, megmenti őt a gonosztól, szeretne a támasza lenni. De legjobban azt szeretné a szíve mélyén, ha Lydiával végre egymásra találnának. A kis vörösbegy mesélt neki az ominózus csókjukról, mellyel „megmentette” a fiút, s ő fülig érő mosollyal hallgatta azt. 
Tudja, hogy az apró termetű lánynak is sokat jelent Stiles. Tudja, hogy Lydia is többet érez a barátjuknál, mint, amit mutat
- Allison! - Scott csilingelő, s mély hangja töri meg a csendet a lány fejében. Teljesen elkalandozott s úszkált a gondolataiban az imént.
Mostanában ez egyre sűrűbben történik meg a lánnyal. Gyengének és sebezhetőnek érzi magát legbelül, de próbál erősnek mutatkozni, és, amennyire tud, annak is maradni, hisz most nem törhet meg, most kell a legerősebbnek lenni, a barátai s a családja mellett állni. Pozitívnak, s erősnek kell maradnia.
- Megérkeztünk – mosolyog rá kedvesen Scott. Sötét szempárjában a boldogság egyik szilánkja csillan meg, majd megszorítja Allison kezét. A lány körbenéz, majd hagyja, hogy az emlékek utat törjenek elméjében. Itt voltak a születésnapján pár évvel ezelőtt. Ugyanezen a helyen, az iskolából elszökve bolondoztak és beszélgettek. S ez az emlék most boldogsággal és melegséggel árasztja el a szívét, neki pedig szüksége van erre. Hogy valaki segítsen, és felmelegítsék a fagyos, sötét helyre bezárt szívét. 
Végigsimít a fából készült hídon, és megfordul. Rámosolyog barátjára, és közelebb hajol hozzá. Ajkai súrolják a farkas fiú ajkait, majd pedig egy forró s érzelmekkel teli csókban forrnak össze. Scott úgy markolja a lány derekát, mintha ezzel az egy érintéssel minden rossztól képes lenne megóvni az ő saját vadászát, s a lány pedig úgy kapaszkodik a fiú vállába, mintha Scott valóban képes lenne megóvni őt minden rossztól s magától a gonosztól. 
Így voltak ők egyek. 
- Szeretlek – csúszik ki a lány ajkán a szó, mikor elválnak egymástól. Ajkaik még mindig csak centiméterekre vannak egymástól, tekintetük egymásba fonódik, így állnak a nyugalmat árasztó, kellemesen csörgedező patak mellett. Scott csak rámosolyog a lányra, és egy apró puszit ad az orrára, majd folytatják a csendes elfoglaltságukat. A két sötét szempár teljesen elveszik egymásban, mintha nem lenne senki más a világon. Nem lennének gondjaik, természetfeletti problémák, csak ők ketten, ott, az erdő közepén, örökre. Scott és Allison
- Én is szer... - 
- Láttad ezt? - kérdezi Allison összezavarodva, félbeszakítva a fiút abban, hogy válaszoljon és megerősítse szerelmét, és forogni kezd a hídon állva. Egy alakot vél felfedezni az erdő sűrűn nőtt fái között, ahogy csendesen elsuhan a törzsek között. Akár egy áldozatát becserkésző farkas. Hosszú haja lebegett a szélben, de az arcát nem látta. S amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan el is osont. Eltűnt, majd egyszerűen felszívódott. Scott az érzékszerveire összpontosít, hogy megnézze a lánynak, még itt van-e a közelben a leskelődő, akit barátnője észrevett, közben nem engedi el a lány derekát egyetlen egy másodpercre sem. Mindentől megvédeni nem tudja, de akarja, hogy érezze Allison a törődését, ahogy vigyáz rá, és nem hagyja, hogy baja essen. Ujjai finoman markolják a lány vékony húsát. Ha bármi baja esne, abba beleroppanna. Összehúzza a szemét, úgy próbálja kiszűrni a különböző hangok közül azt, amit keres. Nem hall semmit, teste nem észleli, hogy ember lenne a közelben. Nem hallja a légzését, se szívének dobbanásait, egyedül csak a madarak csodálatos énekét, az erdőben megbúvó állatok apró szívverését, továbbá a neszeket, amiket a levelek közt kapirgáló kis élőlények okoznak.
- Sajnálom, az én hibám – mosolyog rá barátjára Allison, belül viszont reszket. Csodálja, hogy Scott nem említi meg a heves szívverését. Tudja, hogy nem képzelődött az imént, érezte a személy jelenlétét, a tekintetét magukon, ahogy nézte őket. Allison megrázza a fejét, érzi, ahogy a sötétség egyre jobban magába szívja, s elveszi a maradék józan eszét is. Fél, de ezt nem mutathatja ki senkinek. Erősnek kell maradnia.

2015. március 3., kedd

3

Sziasztok! 
Szeretnénk elnézést kérni a majdnem két hónap kimaradásért, ezúttal az én - S. - saram, hogy ennyi ideig nem került friss rész a blogra. 
Tele vagyunk ötletekkel, gyakorlatilag a második évadig teljesen végigvezettük a cselekményszálat, és alig várjuk, hogy írhassuk az izgalmasabb részeket, illetve a híres-nevezetes következő évadot, amely teljesen más lesz, mint a sorozat negyedik évada.
A fejezet végén lesz egy apró betűs magyarázat, megjegyzés, hogy érthető legyen a fejezet utolsó két szava. 
Reméljük tetszik a harmadik fejezet!
Xx, Sophie
        ________________________________________________________________________

Elastic Heart

Allison élesen szívja be a levegőt, nem gondolta volna, hogy ilyen lesz az, hogy elveszti a fejét. Csak bámul maga elé egy ideig, aztán észreveszi a zaj forrását. Édesapja, Chris kopogtat az ablakon, arcán pedig a megnyugvás  térképezhető fel, míg szemeiben a parázs több ezer szikrája pattan, a csodálatos, hatalmas, jég-kék szempár most tombol, akár a tenger, s talán egy árnyalattattal sötétebb színekben pompázik.
A porcelánbőrű lány kiszáll a szürke járgányból, majd édesapjával egy ideig farkas-szemet néz, míg le nem esik neki a tantusz. Őt kereste. Ezalatt pedig ő itt kinn a hidegben aludt a kocsiban.
- Én, csak, csak – mentegetőzik a lány, s érzi, hogy a sírás keríti őt hatalmába, és mindjárt elerednek a könnyei. De mi okból kezdene most el itt helyben sírni? Miért kezdene el könnyeket ontani azért, mert kijött a természet lágy ölére pihenni? Hisz képes magára vigyázni, ha képes farkasokkal „futni” nap, mint nap, akkor bármit, vagy bárkit képes legyőzni. De most az egyszer gyengének érzi magát, most az egyszer retteg, fél. Lehet a Stiles-szal történetek zaklatták fel ennyire, de nem tudja  az érzést hova tenni, még soha nem érzett ilyesmit ezelőtt. Bár soha nem is gondolta volna, hogy majd egyszer egy Alfa lesz élete szerelme, legjobb barátnője pedig egy Banshee. Ő nem szerette volna ezt az életet, csak normális szeretett volna lenni, olyan mint a többi lány. Hisz normálisnak lenni nem olyan szörnyű, igaz? A normális az jó dolog, a maga módján. De, ha most valaki megkérdezné tőle hogy szeretné-e visszacsinálni a dolgokat, határozottan azt mondaná, hogy nem.
- Jól vagy, kicsim? – kérdezi tőle Chris, kinek szemeiből már megnyugvás, s hatalmas együttérzés villan. Tudja, hogy min megy keresztül Allison, és már csak ő maradt neki. Ő az egyetlen egy kincse, ő volt az kiért minden egyes nap felkel, s folytatja tovább a kimerítő edzéseket, pedig már ő sem a régi. Victoria halála viselte meg őt a legjobban, hisz kitéptek a szívéből egy óriási darabot, s már csak az ő kicsi lánykája maradt, kire roppantmód büszke.
Allison bólint, majd édesapjához bújik, aki lány homlokára nyomott egy meleg, érzelemmel teli csókot. Allisonnak pedig fogalma sincs, apja mennyire retteg, hogy végül őt is elveszíti. 

****

Allison hatalmas ajtócsapódásra ébred, szemei kipattannak, s az első pillanatra képtelen azonosítani mi is történik körülötte. Aztán az éles napfényben megpillantja a napfényben csillogó göndör fürtöket, s egyből tudatosul benne hogy a kis vörösbegy magasodik előtte.
– Lydia, mit keresel itt ilyen korán? – szinte mormogja, s szemeit kezdi el dörzsölni, mint egy újszülött kisbaba. Egy egyszerű kék póló takarja testét, alatta rövid shorttal, míg a barátnője – mint mindig, most is - csodálatosan néz ki.
- Édesem, tizenegy óra van jelen pillanatban, illetve, ha pontosak akarunk lenni, tíz ötvenhat - néz le a lányra kinek szemei kipattannak, majd akár egy tigris leveti magát az ágyról, és az épp kezébe akadó ruhákat kezdi el magára kapdosni, melyet barátnője hatalmas pupillákkal követ.
Kitárt karokkal néz rá a vörös hajú, apró termetű leány, mire Allison fájdalmasan kinyögi az iskola szót. Semmi kedve nincs hozzá, legszívesebben csak feküdne egész nap, és gondolkodna, de muszáj élnie az életet, muszáj valami elfoglaltságot találnia, mert különben teljesen begolyózik.
- Szombat van, és arra gondoltam ma egy kicsit kikapcsolódhatnánk. Tudod mostanában elég sok minden történt... – néz fel Lydia a nála egy fejjel magasabb gyönyörűségre, ki teljesen lesokkolva áll előtte azzal a tudattal, hogy szombat van, és nincs iskola.
- Ohh, és Allison ne feledd; Mosolyogj, valakit elvarázsolhatsz a mosolyoddal!
Allison elmosolyodik, bár ő, és Lydia is tudja, hogy az egyetlen, akit el akar varázsolni, azt már réges régen elvarázsolta.

A nap utolsó, erőtlen sugarai épp, hogy csak bekukucskálnak a lehúzott redőnyön, mikor Adison mindent összekészítve öltözködni kezd. Megropogtatja kezének csontjait, és feszülős, fekete bőrnadrágot húz, mellé pedig egy egyszerű, fehér felsőt. Kését hangtalanul a cipőjébe tolja, és minden nyom nélkül kisétál a szobájából. Csendben suhan le a lépcsőn, mintha ott sem lett volna, gyorsan végzett a teendőivel, nem beszél a Calaverákkal, hogy elmegy, nem kérdezgetik mikor érkezik vissza, nem szabnak határokat. Araya a szoba távoli sarkából, felszegett állal nézi, ahogy nevelt lánya távozik, látja az elszántságot a szemébe, melyet ő ültetett be. Nem akadályozza meg őt a céljaiban, még akkor sem, ha az gyilkosság.
Araya az ablakból nézi, ahogy Adison felpattan motorjára és felveszi a sisakját. Nem aggódik a lányért, tudja, hogy jól van nevelve, hogy visz magával fegyvert, ezért nincs szüksége anyai beszédre. Adison teljesen szabad, azt tesz, amire vágyik. Ő pedig arra vágyik, hogy beszéljen a szellemmel, akitől mindenki retteg. Hogy szövetséget kössön vele.
Adison gondolatai összekuszálódnaknak, próbál felkészülni arra, hogy mire készül. A Gonosz egy kávézót választott ki helyszínül, hogy még izgalmasabbá tegye a játékot. Hogy üljenek ott, akár csak egy randizó pár. Izgatja a gondolat, hogy kávét kortyolgatva fog beszélgetni egy több száz, talán ezer éves szellemmel, aki kívülről egy tinédzsernek tűnik. Bárki feléjük pillant, egyikőjük sem fogja tudni, hogy valójában egy gonosz róka, és egy bosszúra éhes lány épp azt tervezgetik, hogyan öljék meg az utóbbi testvérét.
Adison halványan elmosolyodik, a motor felbőg, ő pedig megindul az úton a koraesti fényben, és gyenge ködben. Hosszú út áll előtte, de alig várja, hogy Beacon Hillsbe érjen.

Alig hallja az útját végigkísérő hangokat, annyira gondolataiba réved. A táblák azt mutatják, hogy egyre közelebb kerül a céljához, a Beacon Hills felirat mellett egyre csökken a kilómétereket jelző számozás, Adison pedig egyre izgatottabbá válik, és egyáltalán nem érzi magát fáradtnak.  Egy benzinkútnál tankolás után megivott egy kávét, és ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ne kelljen még egyszer megállnia. Tökéletesen frissnek érezte magát huszonhét óra vezetés után is, mert csak a célja vezérelte.
Bekanyarodik a megfelelő útra, és felbukkannak előtte a képekről ismerős helyek.
A nap ismét lemenőben van, narancssárgára színezve az eget, és meleg színárnyalatokba bújtatva az utakat és épületeket. Adison vörös, csillogó motorja leparkol a kávéház előtt, leveszi sisakját, és hátrasöpri hosszú fürtjeit. Lepattan a járművéről, és kiropogtatja az úttól beállt hátát. Felveszi pókerarcát, halvány porcelánbőrét megvilágítja a nap erőtlen sugara, ezzel magára hívva néhány helyi srác figyelmét. Nézik, csodálják a gyönyörű lányt, de egyiküknek sem tűnik fel a hasonlóság közte, és  Allison Argent között.
Adison figyelmen kívül hagyva a rá szegeződő szempárokat, felvonja állát, és magabiztosan felsétál a kávézó lépcsőfokain, és benyit. Néhány ember kávézgat és beszélget az asztaloknál, körülnéz. A Stiles bőrébe bújt Gonosz egyelőre nincs a szobában, de megtalálja az asztalt, ami egyértelműen nekik van teremtve. Sarokasztal, takarásban. Sötétvörös lámpa ég a fejük felett, ezzel kicsit elvontabb hangulatot adva az asztalnak. Démonian elvigyorodik, és odasétál. Végigsimít a fán, majd beül a fotelbe. Vár.
A pincérnő beakadt vigyorral veszi fel a rendelést, Adison pedig anélkül, hogy az arcizmai a nőhöz hasonlóan rezdülnének, fekete kávét kér. A nő összevonja a szemöldökét, de nem szól. Egy gyönyörű kávézóban vannak, különlegesebbnélk különlegesebb kávék sokasága közül választhatna, de a lány fekete, erős kávét akar. Nem faggatja, talán egy kicsit a hideg rázza a lánytól.
Az ajtó csengője megszólal. Adison a szalvétatartóba gyömöszölt reklámokat olvasgatja, majd a magas alakot érezve felnéz. A karikás szemek között sötét, izzó íriszek figyelik őt, majd elmosolyodik, és mély, rekedt hangon felszólal:
- Berilo Rojo.

 ________________________________________________________________________

Berilo Rojo: A Vörös Berill (másnéven bixbit) nevezetű drágakő spanyol elnevezése. A világ 8. legdrágább köve, karátonként 10.000$ az ára. kép: BERILO ROJO.
Adison a hajának színe miatt kapta a Vörös Berill becenevet a Nogitsunétől, a spanyol nyelv pedig Adison Mexikói "származása" miatt van. 

2015. január 6., kedd

2

Sziasztok! 
Kicsit sokáig tartott, míg végül elkészítettük az új részt, de szerintünk elég jóra és meglepően titokzatosra sikerült, reméljük nektek is annyira tetszik majd, mint nekünk. 
Említettük, hogy néhány rész el fog térni a sorozattól, tehát ha valami furcsát vesztek észre, vagy valami előrébb kerül időben, akkor ne ijedjetek meg, tudatos. Bocsánat a titokzatosságért, de mindenképp nagyon-nagyon csattanósra szeretnénk készíteni az elkövetkezendő részeket. 
Jó olvasást!
xoxo, 
Sophie & Liam
          ________________________________________________________________________

The dark red lips

A nap épp hogy csak áttör a deszkákkal beépített ablakon, melyek kicsiny résein szűrődik be maga a világosság, a jóság. De ő maga nem a jóságról és a kegyelemről híres. Ő ennek az ellentettje, ő maga a finom sötétség, az árnyék, mely képes beléd marni, s addig pusztítani, míg az utolsó lehelet is elszáll a tüdőből. Ő  a gonosz, melyről megfeledkeztél.
Ő a legrosszabb rémálmod.
Az éles penge a levegőbe hasítva éri el a célját. A kerek tömb megreped középen, ő pedig kifújva a benn tartott levegőt simítja hátra csapzott, vörös fürtjeit, akár egy főnix, amint megrázza tollait egy kimerítő hajsza után. S belsője a tűz, a láng mely soha nem aludt ki, s a harag pedig a parázs, mely örökké izzott. A tűz, amelyben képes volt újjászületni. 
Sötét falak pillantanak vissza rá, s csak egy ágy áll a semmi közepén, azon pedig egy laptop. Ellenben a szembe lévő fallal, melyen különböző színű fonalak sorakoznak, képekkel vegyítve Allisonról, Scottról, Stilesról, a lány barátairól és családjáról. A nyomok, melyek egymás után sorakoznak, a nyomok melyek egy lépéssel előrébb viszik hősnőnket a bosszúhoz. De vajon mit tesz a barna hajú begy halála után? Vajon akkor a fájdalom, a bosszú a lelkében elpárolog, mint a reggeli lecsapódott köd a napfelkeltében? Vagy talán örökre fogja mardosni őt az a tudat, hogy őneki soha nem volt illyen élete? Semmi sem biztos, de azt tudja, hogy most azonnal akarja látni, ahogy örökre eltűnik az élet Allison Argentből.
Látni szeretné, ahogy a barátai, a szerettei őt siratják, szeretné látni a szenvedést, melyet ő maga hagyott neki, a fájdalmat, melyet átélnek, szeretné, ha megtapasztalnák azt az érzést, melyet ő több éven keresztül magában hordozott.
Zsebében telefonja kezd eszeveszettül rezegni, melyet gyorsan kikapva a nadrágja hátuljából megpillant, s a kijelzőre néz, rajta pedig egy ismeretlen telefonszámot lát. Reménykedik abban, hogy Ő maga hívja, a Gonosz, a két lábon járó rémálom, maga a megtestesült sötétség. Bízik benne, hogy terve nem fog kudarcot vallani annyi év után, annyi belefektetett energia múltán.
- Igen? – szól bele a készülékbe. A túloldalon recsegések hada bombázza a dobhártyáját. Olyan hangok sokasága, mintha több ezer bogár, szárnyas szabadult volna ki egy kalitkából. Majd hirtelenjében jön a vérfagyasztó csend. Mintha a hangok másodpercek töredéke alatt elhaltak volna, s ahelyett még szörnyűbb jött volna, maga a halál. Adison felismeri a hangtalanság mögé bújtatott ezernyi szót, így felszegi állát, elmosolyodik, és folytatja, mintha mi sem történt volna, mintha a játszaná a beszélgetést, és magában beszélne. Haja színéhez illő, tökéletes körmeit kezdi piszkálni, és úgy kezd beszélni a csendbe. - Beacon Hillsben szeretnék találkozni. Holnap, talán estefelé. - Ennyit mond, de nem vár a válaszra, amit kap.
- Hill’s Café, este hét. - Mély, rekedt hang szólal fel a telefonvonal másik végén, a szavakból kihallható a hordozója lelkének rothadtsága, mintha valaki puszta szórakozásból végigtaposna egy rózsakerten. A vonal megszakad, a monoton sípolás hosszasan hallható, míg Adison le nem teszi a kagylót. Leül az ágyra, és végignéz képekkel vegyített halálhálóján. Alig várja, hogy felpattanjon a motorjára, és Beacon Hillsig robogjon. Hosszasan nézi a képet, ami a legutóbb készített a kém, aki folyamatosan figyeli és fotózza Allisont. A fényképen a lány hatalmas mosollyal öleli barátait, arca felnagyítva, a boldogsága pedig visszatükröződik szemének csillanásából, és bár nem a kamera lencséjébe néz, mégis hibátlan. Az egész lány az, és emiatt áll Adison ott, ahol. Hogy eltüntesse arca másolatának tökéletességét a Föld színéről.


Allison az ujjait tördelve nézi a telefonját. Várja, hogy Scott képe felvillanjon a képernyőn, és közölje, minden rendben lesz. Kira kiderítette a Stilesba költöző szellem kilétét, így már csak arra kell megoldást találniuk, hogy hogyan szabadítsák meg barátjukat a Nogitsune nevezetű gonosztól.
Úgy érzi felemészti a csend, amely a szobájára telepszik. A szobát világító apró fényforrásokat nézi, bár nem érdeklődik az izzók iránt, mégis szüksége van egy pontra, amit nézhet, míg a mobilja fel nem villan. Csak akkor néz el, mikor már bántja a retináját a folyamatos világosság. De ekkor is csak a telefonjáért kap, hogy meglesse, nem-e üzentet küldött barátja. De semmi.
Allison feláll, és kisétál az ajtaján. Valamivel el kell ütnie az időt, így a garázsba indul, hogy ellenőrizze a fegyvertárat, amiben ugyan ő maga is tudja, hogy nem fog hibát találni, mégis megteszi, csupán azért, hogy ne a szobájában lévő lámpát bámulva várja, hogy Scott hívja.
A fegyverekkel telerakott fal előtt áll, és fogalma sincs, mit művel. Csak áll, és forgatja a fejét jobbra-balra. Combja mellé engedett kezei már több napja remegnek, így egymáshoz dörzsöli őket, ne legyen olyan zavaró.
Leemel egy fegyvert a falról, és a vállához támasztja, mintha lőni akarna. Hiányoznak neki a nagy puskák, azóta nem használt egyet sem, mióta megtalálta a sajátját, az íjat. Visszateszi a kicsit porosodó gyönyörűséget a helyére, majd végigsimít azon.
Nincs kedve visszasétálni a szobájába, így körülnézve beül a terepjárójukba, bekucorodik a hátsó ülésre, és maga alá húzza a lábait. Kezei még mindig remegnek, miközben egymásba kapaszkodva tartják a lábait.
Észre sem veszi, mennyire fáradt. Napok óta rendszertelenül alszik, néha a legrosszabb pillanatokban képes elbóbiskolni. Mint például most, egy fontos hívást várva a szerelmétől, a kocsijuk hátsó ülésén.

Allison a kórházban van, a hosszú neoncsövek próbálnak égve maradni, de néhány másodpercre mindig elgyengül valamelyik, akár egy maratont futó, izzadt ember, aki alig várja, hogy beérjen a célba, de emellett mindig arra gondol, bár megállhatna, félbehagyva az egész erőlködést.
A lány másodpercenként fordul meg, lohol végig a rendetlen, üres folyosókon, rettegése visszatükröződik arcának rezdüléseiből. Íja a kezében, nyilát már be is készítette, és csak arra vár, hogy végre meghallja üldözője hangját, hogy hátralőhessen. Elfordul a folyosó végén, egyre csak távolodik az ott lévő fém liftajtótól. Allison liheg, de egyre csak rohan, egészen addig, míg meg nem hallja az ismerős csilingelést, amely a lift érkezését jelzi. Az ajtó szétnyílik, Allison pedig megfordul, és tétovázás nélkül ellövi a nyilat. Hosszan suhan a levegőben, majd belefúródik a lift belső falába. Allison megáll, és csak nézi az üres liftet, melynek falán egyetlen szó áll, közepén a nyíllal:
JÖVÖK!

2014. október 29., szerda

1


Sziasztok Drágák!
Hát, mit is mondhatnék? Talán azt hogy imádok Sophie T.-vel együtt dolgozni, valami csodálatos személyiséggel áldotta meg őt a sors, és minden ötletemre nyitott, a történettel kapcsolatban pedig mindent együtt beszélünk meg. 
Remélem elnyeri a tetszéseteket, az első rész mely a " I was born with Silver between my teeth " címet kapta. És megajándékoztok minden pár kommentel, pipával, és feliratkozók száma is gyarapodni fog!
xx, Liam
________________________________________________________________________

I WAS BORN WITH SILVER BETWEEN MY TEETH

Allison hangos kopogásra ébred. Álmosan kászálódik ki az ágyból, és pizsamának nevezett ruhában nyitja ki a bejárati ajtót, melynek túloldalán a kétségbeesett Isaac áll. Amint meglátja Allisont cseppet megkönnyebbül, s miután végignéz a lányon eszébe is jut, miért jött tulajdonképpen, így összeráncolja homlokát. Tudatja Allisonnal, hogy barátjuk, Stiles alva járt, s mindenki kicsit megijedt a történtektől, legfőképp Lydia, akinek már órákkal az eset előtt beindultak banshee-képességei.  
Allison a szülőkért tett merülés óta fél. Scottnak meg sem kottyan a dolog, miután vérfarkas, de ő teljesen más, hiszen csak egy ember egy íjjal. Isaac elhagyja a lakást, Allison pedig elszorult torokkal rogy le puha ágyára. Törökülésbe helyezkedik, és próbál levegőhöz jutni. Testét rázza a félelem, most, hogy Stilesnak problémái akadtak. Fogalma sincs, mi lehet vele, de agya csak forog és forog, azon gondolkozik, vajon ő lesz-e a következő. Éppen akkor, mikor minden kezdett visszaállni a rendes kerékvágásba, gonosz természetfelettiek nélkül. Mikor végre mindenki embernek érezhette magát. 

Mialatt Allison felszínre tört rettegésének nyomait próbálja eltüntetni, Adison lázasan szövögeti tervét. Eltervezi melyik nap fog elindulni, mikorra ér oda, de még nem tudja, hogyan csapjon le. Akkorra, és úgy akarja időzíteni, hogy mindenkinek fájdalmas legyen. Ajkait rágcsálva írogat egy füzetbe. Minden lehetőséget átrág, nehogy nehézségbe ütközzön. Az időpontot egyértelműnek találta, mégsem szögezte le előre. Telihold. Adison úgy gondolja, hogy a húsz nap múlva esedékes holdtölte tökéletes alkalomnak bizonyul. 
- Adison, biztosan ezt akarod? Te már Calavera vagy. 
- Calavera vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy nem állok bosszút azért, mert engem dobtak el. 
- Mi lesz, ha megtetted? Ugyanúgy velünk fogsz élni, több ezer mérföldre tőle, akár akkor is boldogan élhetne, te nem tudnál róla.
Adison nyel egyet, és megpróbálja elkerülni anyja tekintetét. Igaza van, de Adison nem ismeri el. Sosem teszi. Csak ül a hajához hasonló árnyalatú, meleg pokrócán, s azon mereng, vajon mit tehetne. Nem mondhatja, hogy meggondolta magát, mert nem tette. A gyilkolás vágya ugyanúgy égeti testét, mint azelőtt, hogy anyja elmondta volna, mit gondol. 
- Megteszem - erősíti meg szándékait, és elfordul, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintete anyjáéval, ki néhány másodperc múlva, egy komoly bólintással elhagyja a helyiséget, egyedül hagyva Adisont a vággyal, hogy a szent pillanatba felálljon, és a fegyvereivel együtt Beacon Hillsbe utazzon. 
Allison egész nap csendben van, az iskola folyosóján is barátnője fecsegésének hangja nélkül kerülgeti az órára igyekező tömeget. Talán Scott az egyetlen, aki jelen helyzetében képes száz százalékosan jó kedvre deríteni. A hosszú matekóra végeztével végre megkönnyebbül, és felül barátja mögé a motorjára. Apja nem szereti, hogy ilyen veszélyesen utazik, jobban szereti, ha Allison a kocsiját használja közlekedéshez, de van, hogy reggelente remeg a keze, így kér egy kis segítséget az iskolába jutáshoz. 
- Minden rendben? - kérdezi Scott, miután leparkol Argenték lakása előtt, és maga elé révedő barátnőjére néz. Megáll előtte, lehajol elé, és végigsimít porcelánszerű, tökéletes arcán, s megszólítja: - Allison! 
A lányt visszarántja neve a valóvilágba, és heves magyarázkodásba kezd. Megemlíti, hogy nem aludt igazán jól, emellett Isaac is felébresztette, és Stilest is félti, de minden rendben vele. Rámosolyog lovagjára, és megcsókolja, hogy oldja a közöttük lévő apró feszültséget. Scott érzi, hogy valami nincs rendjén, de se perc alatt elfeledkezik róla, amint ajka találkozik Allisonéval. 

Adison a pincéjük falára akasztott fegyvereket nézi. Néhányon végigsimít, miközben körbe-körbe sétál a teremben. Rengeteg gyilkoló eszköz van ebben a szobában. Imádja a pisztolyokat, tud is velük bánni, de nem miattuk van most ott, ahol. Az egyik fal mellett lévő ajtóhoz megy, s benyit azon. Sokkal hívogatóbb látvány tárul szeme elé. A falak pisztolyok helyett késekkel vannak telepakolva, néhány egyszerű darabból sokkal több, mint a különlegesebbekből, melyeknek az ára is sokkal magasabb. Rég kiválasztotta azt, amelyet testvérének szán, így azt - amit külön helyre, kiállítva félretett -, békén hagyja. 
Az alapkészletből emel ki három darabot, és felsétál a pincéből, és a kések kíséretében kisétál a ház mögé gyakorolni. Halk mordulással dobja el az első kést, majd nem törődve, hová ment pördül egyet a tengelye körül, és eldobja a másik kést is, majd megáll, lehunyja a szemét, elvigyorodik, és elhajítja az utolsót is. A három késből kettő áll ki a ház mögötti egyetlen, mára halott fának törzséből. A hatalmas mamutfenyő kipusztulása szomorúsággal töltötte el a Calaverákat, de két métert meghagytak törzséből, hogy mindig emlékezhessenek a hatalmas gyönyörűségre. 
A vörös szépség mérgelődve veszi fel az egyetlen földre hullott kést, s tépi ki a fából a másik kettőt. Visszaáll a helyére, és hangosan fújtat. Vár pár pillanatot, hogy lenyugtassa zakatoló szívét, majd újrakezdi a dobálást, fáradhatatlanul, egészen addig, míg mindhárom penge be nem talál.
Mikor ez megtörténik, magát elismerően mosolyog, kitépkedi a késeket a fából, s halkan felnézve bocsánatot kér a halott tönktől. 

2014. október 13., hétfő

Prológus

Nagy öleléssel üdvözlünk mindenkit!
Az információs modulban fel van tüntetve, honnan kaptuk az ötletet a történethez (x), melyet egész szépen kidolgoztunk már, hiába csak a prológust írtuk meg. Nagyon-nagyon imádom már most, és reméljük ti is legalább fele annyira imádni fogjátok, mint mi. Addig is, íme a prológus, reméljük tetszik!
Xoxo,
Sophie & Liam
_______________________________________________________________________

A nyílvessző milliméter pontossággal fúródott bele a piros körbe, ezzel elérve célját. A lány nem szerette az íjakat, nem az ő fegyvere volt, nem érzett biztonságot vele, mikor kezében tartotta, védetlennek érezte magát, sebezhetőnek. 
Inkább az éles pengék, s kések váltak be nála, épp ezért is imádta őket, látni, ahogy a széllel szemben süvít egészen addig, míg el nem éri a célját esetleg egy élő, vérrel teli emberben, vagy pedig egy törzsnek a pontos közepében. Még is ámulattal figyelte, ahogy az íj oly csodásan áll a fából készített táblában, mintha most csinálná ezt először. Pedig ez volt az élete, ő ennek élt, míg mások a szerelemnek, és a családnak, ő addig a gyilkolásnak. 
Egy olyan érzés kerítette őt hatalmába, az évek során, melyet soha nem érzett, s csak arra az érzelemre koncentrált; Bosszú. 
Szerette volna megbosszulni azt, hogy több évvel ezelőtt a családja eltaszította magától, nem kapott semmi szeretetet tőlük, vagy törődést láttán hogy keresnék őt, semmit nem kapott, teljesen elfeledték őt. 
S, nem utolsó sorba szerette volna holtan látni a saját tükörképét. Azt a lányt, ki helyette éli azt az életet, melyet ő érdemelne meg, ki megkapott mindent, amit szeretett volna az életben; szerető családot, barátokat, és nem utolsó sorban szerelmet. Soha nem tapasztalta meg milyen lehet igazán szeretve lenni, milyen magához húzni azt a bizonyos illetőt, és a karjaiban tartani, egészen addig, míg nem érzi, minden rendben van. 
- Csodálatos volt, leányom – szólalt meg mögötte egy erős mexikói akcentussal megáldott hölgy, s egy hatalmas mosoly terült el az arcán. 
Adisonnak is mosolyogni támadt kedve, hisz tényleg ügyesen csinálta, s úgy érezte végre elérkezett a pillanat, hogy szembe szálljon saját magával, s hogy egykor, s mindenkorra letörölje a föld felszínéről Allison Argentet


Eközben Allison lázasan tanult a holnapi nagy dolgozatra. Szerette volna a legjobban kihozni magából, hisz a jegyek melyeket most produkál az iskolában fontosak lesznek még a továbbtanulásban, és nagyon szeretett volna egy jó állást, az íjászat mellé, melyet hobbiként élvezett. 
Annak ellenére, hogy a barátja egy vérfarkas volt, legjobb barátnője pedig egy Banshee, kifejezetten jól bírta ennek a strapáját, s azt hogy minden este, vagy nappal újabb s újabb gonoszok leskelődnek rájuk, várva arra, hogy lecsaphassanak. 
Végre még is úgy érezte, hogy most a természetfeletti lényeknek egy kicsit megnyugodtak Beacon Hills-ben, s minden visszaállt a normál kerékvágásba. 
A tollat forgatva puha tenyerében tanulmányozta a szeme előtt feltérképezett történelemkönyvet, nem nagyon szerette ezt a tantárgyat, hisz az évek elteltével csak nehezebb, s nehezebb lett, így egyre többet kellett megjegyeznie, ezen kívül pedig megvoltak neki a maga saját problémái. 
Egy hatalmas sóhaj hagyta el csodásan metszet ajkait, majd becsukta a könyvet, s felkapva íj készletét, az ablakon kimászva a közeli erdő felé kezdett lépkedni. 
Sötét volt, a baglyok huhogása, és a hűvös, párás levegő még jobban meghozta Allison kedvét egy kis kikapcsolódáshoz, miután több oldalnyi monoton szöveg úszik a fejében. 
Egy magának megfelelő helyen megállt, s keresett egy elég messze álló fát, melybe belelőhet fegyverével. Felhúzta íját, s háromig számolt, mielőtt elengedte azt. Kedvenc hangja hatására kellemesen végigbizsergett a gerince mentén a hideg, az érzés megmosolyogtatta. 
Előhúzott egy újabb íjat, s végigsimított a hegyes, ezüst csúcson. 
Allison íja, illetve ikertestvére kése egy időben hasított a céltáblának kinevezett tárgyukba, de ez csupán a véletlen műve, hiszen több ezer mérföld választotta el őket. Mindketten gyorsan tanultak, ezt édesapjuktól örökölték, ki a családfa egyik leggyorsabb szabadulását hajtotta végre fiatal korában. 

Allison nem lőtte el az utolsó íját. Csak állt, és bámulta a csillogó pengét. Gondolkozott, volt egy megérzése. Érezte, hogy egy efféle ezüst íj lesz a végzete.